B.Ú.É.K.

 

Boldog új évet kívánok minden olvasómnak! :)

I. rész - Álmok

Meghoztam a történet első fejezetét. A blog címe alatt olvashattok egy pár soros ismertetőt a történetről, úgyhogy így nem lesz nagyon furcsa a kezdés. Legalábbis remélem :) Amint haladunk majd előre a történetben, úgy adok válaszokat a prológusban feltett kérdésekre, és adott esetben közben is megfogalmazódnak más fontos kérdések is, ezeket is megválaszolom természetesen. Remélem tetszeni fog! Jó olvasgatást!
(És zárójeles, hogy igazán örülnék pár visszajelzésnek a résszel kapcsolatban :D)
xoxo
Lovesucks

-         Tudod, hogy nem menekülhetsz el!

-         Ki vagy? Hol vagy? Miről beszélsz?

-         Az igazság vagyok. Az élet értelme. Tőlem nem menekülhet senki sem!

-         Mi ez? Nem értem! Áááá

-         Hé! Clare mi van? Nem tudok tőled aludni! – Rosalie rázott fel a rémálmomból – Egyfolytában sikítozol… Csoda, hogy anyáék nem jöttek fel.

-         Sajnálom. Rosszat álmodtam. – válaszoltam, de Rose már aludt.

A reggel vidáman és boldogan indult. A múlt éjszaka félelmeit magam mögött hagytam és élveztem a legjobb barátnőm társaságát. Az anyukája palacsintát sütött reggelire. Amiből kaptunk uzsira valót is. Felöltöztünk, kisminkeltük egymást és az első busszal bementünk a suliba. Az első óránk természetesen a legfelső szinten volt. És nincs lift. Ilyenkor olyan szépen tudok nyilatkozni a vezetőség agyáról, hogy az csak na…

-         Sziasztok, csajszik! Milyen volt az ottalvós bulitok? – épphogy odaértünk a tanterem elé Barbi rögtön érdeklődött az estéről.

-         Király! – mosolygott Rose – csak az volt a baj, hogy nem bírtam aludni Clare miatt.

-         Bocsi! Nem tehetek róla! – szabadkoztam.

-         Jól van! Nyugi, csak poén volt! – kacagott Rose.

Az órák szörnyen lassan teltek. Már vártam a délutánt, mert megbeszéltük a lányokkal, hogy megyünk shoppingolni. Imádok vásárolni. Főleg velük! Jó, azért vannak pillanatok, amikor legszívesebben kitekerném a nyakukat, mert fél órán át azon nyafognak, hogy melyik ruha legyen, de… azért szeretem őket.

Az utolsó óráról kicsöngetve rohantunk kifelé. Végre!! Szabadság! Péntek délután!

Természetesen a város legnagyobb bevásárlóközpontjába mentünk, ahol egy tini lány képes egy napot is eltölteni a nélkül, hogy szétunná a fejét. Nagyon jól éreztük magunkat. Nem is tudtam, hogy a nap végére minden összedől. Na de még mennyire!

Nyugodtan sétálgatunk a boltok közötti folyosón, amikor szembe jön az osztályunk, helyesbítek az egész iskola Barbiebabája a lánycsapatával. Alapvetően nem lenne velük bajom, hiszen ők ilyen módon mutatják meg a személyiségüket, de az az irdalmatlanul nagy pofa, ami hozzá társul az hihetetlen. Mindenkit lenéznek és piszkálnak. Ők mondják meg, hogy mi a menő és mi nem. Az iskola az ő kis birodalmuk. Engem kifejezetten utálnak. Ez az érzés kölcsönös, én sem vagyok oda értük. De, ami akkor történt arra soha életemben nem számítottam. Mikor egymás elé ért a két „csapat” Nicole, a fő barbie, megszólította Barbit.

-         Helló, Barbi! Ugye jössz este a bulira? Nagyon örülnénk neki! – helyeseltek a többiek is, akik mögötte álltak.

-         Persze! Már tudom is, hogy mibe leszek! – válaszolt a barátnőm, mosolyogva, izgatottan.

-         Helyes! Akkor ott találkozunk! – mosolygott vissza, majd, mintha én és Rose ott se lennénk, elhúztak.

-         Ez meg mi volt? – kérdezte értetlenül Rose Barbit.

-         A számból vetted ki a szót… - mondtam és most már mind a ketten kérdőn fordultunk bodros hajú barátnőnkhöz.

-         Hát, izé…

-         Ez most komoly? Vele? Normális vagy? Nem emlékszel, hogy tavaly pudlinak hívott? És amúgy is, mikor beszéltél te vele egyáltalán? – Rose kicsit ki volt akadva, ő utálja közülünk Nicolet a legjobban. Múltbeli sérelmek.

-         Igen emlékszem, de Nicole teljesen megváltozott. Higgyétek el! Jó fej lett! – Barbi szemében tényleg a remény szikráját láttam. Ő elhitte, hogy ez lehetséges.

-         Jó fej? Uram atyám! Mindjárt elájulok! Miss. tökéletesből, aki mindenkiben csak a hibákat látja meg, belőle hirtelen tündér lett? Na, ne etess! – Rose szemei szikrákat hánytak és az arca vörös volt a dühtől.

-         Kérlek, ne csináld Rose! Tudom, mit teszek! – Barbi ártatlanul és kérlelőn nézett vissza Rosera, de ő nem tágított.

-         Ha tudod, akkor nem is szólok egy szót sem! Menj csak és bulizz az új barátaiddal. – vágta oda és elszáguldott.

-         Ne vett a szívedre! Tudjuk, hogy milyen… De, biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem most már én. Féltettem szegényt. Tartottam attól, hogy az egész város előtt leégetik.

-         Igen, jó ötlet. Ha akarod, gyere te is! – csillant meg a szeme, de sajnos nemet kellett mondanom.

-         Inkább kihagyom. Előző héten is diszkóban voltam, meg nem akarok balhét Nicole-val.

-         Oké! Na, akkor majd talizunk hétfőn!

-         Ja, jó szórakozást!

-         Köszi!

Hétfő

A rémálmaim nem hagynak nyugodni. Folyton szorongva ébredek, csurom vizesen és nem tudom végigaludni az éjszakát. A Nicole-os eset után még rosszabb lett a helyzet. Az elején csak egy hang beszélt hozzám, de mostanra már egy egész világ tárult csukott szemeim elé. Egy sötét erdőben rohantam egy barlangig. Ott mindig megálltam és elkezdtem remegni. Valószínűleg este volt már, azért volt olyan sötét és hideg, de az álmomban miért fázok? Na mindegy, szóval megálltam és a hang megint megszólalt:

-         Miért félsz? Miért nem bízol bennem? Segítek!

-         Menj innen! Hagyj békén! – ordítoztam és még jobban remegtem, most már a félelemtől.

-         Gyere!

Ez után megjelent egy halvány alak a barlangban. Lassan sétált felém és a Hold fénye megvilágította angyali arcát.

-         Nicole!

Fogalmam sincs, hogy miért Nicole jelenik meg az álmaimban. Lehet, hogy tényleg olyan rossz, mint amilyennek tűnik? Jó, ez most nem túl kedves, de mi van, ha tényleg valami durva dolog történik majd miatta. Olyan dolog, amelynek én is a részese leszek. Mégis ki akarna szorító helyzetbe kerülni Vele??

-         Beszéltem Barbival… Még mindig nem tért észhez! Azt akarja, hogy mi is menjünk oda Nicolehoz! Szörnyű… Lehet, hogy átmosták az agyát!

-         Hagyd már abba, kérlek! Nem kell oda menned, ha nem akarsz, de, most azért mert jóba van valakivel azért ne bántsd! – szóltam rá Rose, aki már napok óta duzzog.

-         Bocs, hogy élek Főnökasszony! Én csak meg akarom óvni egy nagy csalódástól, de ha szenvedni akar, akkor nyugodtan… hé hova mész?

-         El tőled, unom a nyafogásod! – fordultam el a legjobb barátnőmtől és megközelítettem a rejtélyes társaságot – Szia Barbi! Beszélhetnénk egy percre?

-         Nyugodtan mondhatod előttünk is, ha nem személyes – szólított meg Annabelle.

-         Ööö csak annyit akartam, hogy suli után elmehetnénk valahova beszélgetni – miközben beszéltem Annabelle felé is pillantgattam, aki nagyon illedelmesen félrehúzódott egy lépésnyit, de még hallótávolságon belül volt.

-         Ja, persze! Tök jó ötlet! Menjünk el hozzánk! – Barbinak nagyon tetszett az ölet.

-         Rendben, úgyis már beszéltünk róla, hogy hozzátok is megyek – mosolyogtam én is. Elindultam, hogy visszafordulhasson az új „barátaihoz”, de még megállított.

-         De csak te jössz, ugye? – kérdőn nézett rám. Látta, hogy nem nagyon jött át a lényeg, ezért Rosera nézett.

-         Ó, ő nem jön. Csak én.

-         Jó! – Barbi arcára visszatért a széles mosoly és folytatta a beszélgetést Nicole-val és csapatával.

Jaj, el is felejtettem! Annabelle! Nos, ő is a cicababákhoz tartozik. Hosszú szőke hajáért sokan utálják, halálian szép szemei megigéznek mindenkit, de főleg a hímnemű egyedeket. Nem túl magas, nem is alacsony. Jó stílusa van, és azt mondják róla, hogy kedves. Minden szervezőmunkában részt vesz, mindenhol ott van, ahol szükség van rá. Érdekes, hogy az osztálytársam, de a külső megjelenésén kívül nem tudok róla semmit. Nem is tudom, nem illik abba a környezetbe, amiben keresi a barátait. Ő más. Vagy nem. Fogalmam sincs, nem ismerem igazán. Most, hogy hozzám szólt kedvem lett leülni vele egy pohár forró csoki mellé és dumcsizni a világ dolgairól és a tinik gyötrelmes életéről. De inkább nem, ő Nicole barátja! A rémálmok…

Suli után egyből Barbiékhoz mentünk. Egész úton kuksoltunk, egyikünk sem szólt egy árva szót sem. A házuknál anyukája várt minket. Kaptunk fincsi meleg szendvicset és utána desszertnek egy kis Browniet, a kedvencemet.

-         Figyi, nem gáz, hogy Annabelle beugrik majd valamikor? Csak mert elkérte a biosz füzetem, mert előző héten nem volt órán… - szólalt meg Barbi süti evés közben.

-         Nnnem, persze – válaszoltam, de mélyen legbelül nem igazán örültem a szitunak.

-         Örülök, hogy nem haragszol meg érte. Mondjuk te rendes vagy, ellentétben egyesekkel – forgatta meg a szemeit, de én gyorsan elsimítottam a helyzetet.

-         Nem tehet róla, tudod mi történt közte és Nicole közt. Roset nagyon megrázta a dolog. De most ne beszéljünk róla! Mesélj apudról! Még mindig Olaszban fuvarozik?

-         Igen és képzeld, küldött képeslapot!

Körülbelül egy órán át csupa felesleges dologról folyt a szó, amit a csöngő szakított meg.

-         Lemegyek, kinyitom! – ordított le Barbi az anyukájának, aki nagy eséllyel, már ment az ajtóhoz.

Gondoltam lemegyek én is, hátha valaki ismerős jött. Tökre elfelejtettem, hogy kit is várt Barbi igazából.

-         Szia Clare! – köszönt mosolyogva Annabelle én meg tökre meglepődtem. Soha nem vettem még észre, hogy ilyen szép. Sőt, nem is fordult meg a fejemben az, hogy egyáltalán létezik ilyen szép ember…

 

Prológus

Helló mindenkinek! Aki még nem ismerne annak egy kis ismertető rólam: Lovesucks vagyok, imádok írni, van egy Vámpírnaplókos blogom, ahol a 2. évad végét folytatom. Ez a történet, amit itt olvashattok majd, a ami trendiről, a természetfeletti dolgokról fog szólni, amelyek megfűszerezik egy tudatlan lány életét. Reméle tetszeni fog nektek! :)
Meg is hoztam a prológust! Az első rész pedig már készülőben van! :)

Mi az igazság? Miért akarjuk mindenáron kideríteni? Miért? Miért nem tudjuk születésünktől fogva az élet igazságát? Sokakban felmerülnek ezek a kérdések, de nem találják a válaszokat. Vannak, akik elindulnak az úton, de egy idő után megállnak. Félnek. És vannak, akik végigmennek ezen az úton és a végén találnak valamit. És ekkor jön a kérdés, mégis mit? Azonban ők nem mondhatják el! Saját magunknak kell rájönnünk az igazságra. De mi is az? Jó dolog? Vagy esetleg a legsötétebb, amit ember el tud képzelni? Ezt csak akkor tudjuk meg, ha mi is elindulunk azon az úton. Az ember állandóan keres valamit, de nem tudja mire is vágyik. Mit akarunk? Mi hiányzik? Mindenki érzi, hogy valami nem stimmel. Miért? Miért van ennyi kérdésünk? Ezeket miért nem válaszolja meg senki? Biztosan van aki már tudja... Biztosan. De a legfontosabb kérdés az az, hogy miért élünk? Hogy lettünk? Az iskolában megtanuljuk, hogy egyszer csak volt pár majomfaj, akik felegyenesedtek és így lett az ember. De! Ez sehogy sem illeszthető össze mondjuk a Bibliával. Majmokból ember és hirtelen lett egy paradicsom, ahol Ádám és Éva almákat eszegettek? Hogy? Ez képtelenség, igaz? Hogy lettünk? Miért lettünk? Az életünk vége halállal zárul. Akkor minek születünk le egyáltalán? És miért van a vallásokban annyi ellentmondás? Az egyikben azt tudjuk meg, hogy egyszer élünk és a halál után, szerencsés esetben, a mennybe kerülünk, de a másikban meg azt tanítják, hogy újra leszületünk. Akkor most mi van? Melyiknek higgyünk? Egyáltalán mi az a hit? Az az, ami megmutatja az igazságot??
Nem tudom, de bennem is ül egy kis manó, aki folyton felébreszti bennem a kétkedést. Én is meg akarom tudni az igazságot, az élet értelmét. El akarok indulni azon a bizonyos úton. Velem tartasz?